Halihó, üdv mindenkinek!

Mint ahogy az első bejegyzésünkben olvasható, vállalásokat tettünk, melyeken keresztül ünnepelni szándékozzuk a Rock Klub elmúlt 40 évét. Ezek közül vannak olyanok, melyeket még el sem kezdtünk, de léteznek olyan folyamatok amelyek már beindultak, csak nem létezett az a hely, ahol ezekről tudósítunk. Ezzel a blogfelülettel immáron teljesült ez is. Az első cikk után,íme, ez a második beírás, amely máris ritkaság számba menő dolgokat vonultat fel remélhetőleg minél népesebb számú blogunk látogatóinak részére. A rádióműsor folyam is lassan már egy hónapja elindult, ennek részleteiről is folyamatosan tájékoztatunk ezen felületen keresztül. Kezdjük mindjárt elsőként egy igazi szegedi Rock Klub történeti csemegével, melyen keresztül három részes írott formában kaphatnak ízelítőt a mai világ rockerei arról, hogy milyen is volt a rock klubos világ anno, még azelőtt is, mielőtt a Rock Klub megnyílt volna. Az ízelítőről mint ahogy az az írásból is kiderül, Country azaz Országh Feri – “ős Gőzerő / Rock Klubos” gondoskodik nekünk, ennek az első írását közöljük az alábbiakban.

(Amennyiben bárkinek van valamilyen emléke, amit megosztana közösségünkkel, várjuk azt a rockklub.1980@gmail.com-ra.)

 

Országh Ferenc tollából:

 

“Eta mondja : kísérjük le a KISZÖV klubba. Van egy srác – a Szurdi – aki segít neki. Hármasban mentünk valahová a belvárosban. (Színművészeti felvételi…). A KISZÖV egy belvárosi pinceklub volt, közel a színházhoz és a Fáklya mozihoz. Azóta természetesen(?) már bezárt. A Fáklya mozi és a klub is. Felfalta őket – mint annyi mást – a szabad rablásos kapitalizmus.

A klub szinte üres, kora délután van. Hétágra süt a nap, a pincében viszonylag hűvös a levegő. Néhány fiú gitározgat, gyakorolnak. Egy piros atlétatrikós srác tesz – vesz az egyik asztalon. Amikor meglát bennünket odasiet. A lányokat hangos „helló”- val üdvözli , nekem bemutatkozik .
– Szurdi Zsolt. Szervusz. Üljetek le! Mindjárt, mindjárt, csak még… – és elrobog. Etus kapott egy népdalt.
– Majd valamelyik srác kíséri, úgy könnyebb – és babrálni kezd egy asztalon heverő hegedűvel. De a kíséret nem akar jól szólni. Egyszóval rossz! Nem tudom miért, odaszólok a gitáros fiúnak.
– Megpróbálhatom? – Persze! – készségesen kezembe nyomta a gitárt. Semmi sértődés vagy féltékenység… A piros trikós fülelt, mosolygott és bólogatott.
–Jóóóó! – mondta a végén!

Már a Szeged előtt ülünk a teraszon. A két lány csacsog, nekem máshol jár az agyam. Egyszer – mint a forgószél – a piros trikós terem az asztalunknál. Minden bevezetés nélkül szegezi nekem a kérdést .
– Te, figyu! Nem akarsz beszállni? Jó volt amit csináltál a klubba’. Holnap buli lössz a KISZÖV-be’. Jó lössz. Este próbálunk a Berente Pistáékná. Na?!
Fogalmam se volt ki az a Berente Pista – meg egyébként is! – Nem bánom, de csak ha gitározhatok! – mondom rövid gondolkodás után. – Peeersze! – bólogat és nevet – az is lössz. Na, akkor jössz ? Meg sem várta a választ. – Hatra. Gyertök csajok ti is ! Na, helló! Van egy bagód?! – és elviharzott. Este aztán próbáltunk a Berente Pistáéknál, meg ittunk, meg KRAFTWERK-et hallgattunk. Jó volt.
A KRAFTWERK kivételével.
Új volt, bizsergető.

Bezzeg – nagy bánatomra – a gitárról több szó nem esett. Évekig. Egy brácsából átkonvertált hegedű ragadt a kezemhez.

Másnap délután hat óra körül már nagy a nyüzsgés a KISZÖV-ben. A nagyterem teli, fiúk lányok táncolnak egy általam addig nem ismert furcsa lüktetésű muzsikára. A sokadalom közepén nagy bajuszú férfi tapsol és fejét rázva kiabál a táncolóknak a zenén át. A színpadon öt-hat fiú hangszerekkel. A piros trikóst, a Berente Pistát és a folyton vigyorgó Moldován Lacit – a csellós srácot már az előző estéről ismerem, a többiről fogalmam sincs hogy kicsoda. Tétován álldogálok amikor egy nálam kétszer nagyobb – irdatlan mennyiségű furulyával fölfegyverkezett – fiú szó szerint fölém hajol . -Szervusz. Barvich Iván vagyok. Te is ebben a zenekarban játszol?
– Aha…

Azután Zsolt hangját hallom:
-“egy-két-há-négy” …