Az ember már a történelem előtti időktől kezdve különlegesen viszonyult a fényhez. Ez nemcsak azért lehetett így, mert a sötétség mind a mai napig valamiféle veszélyt sugall, hanem azért is mert az agyunk által feldogozott információ 90 %-a szemünkön keresztül érkezik. Bár a fény magában nem táplálék – legfeljebb egyesek szerint, de az ilyen kísérleteknek eddig mind rossz vége lett – fény nélkül aligha lenne mit ennünk. A fény nemcsak a hétköznapi embereket foglalkoztatta, hanem a tudósokat is. A kiváló arab tudós, Alhazen akit sokan az egzakt tudományos módszer megteremtőjének tartanak, legfontosabb eredményeit az optika területén érte el, de Newton is talán legbüszkébb a fény színekre való bontásával kapcsolatos kísérletére volt. (Nem véletlenül nevezte „experimentum crucis”-nak, azaz „döntő kísérlet”-nek.)

Az Alhazen után eltelt közel 1000 év alatt, bár a tudomány roppant sok mindent feltárt a fénnyel kapcsolatban, nem sikerült olyan fényforrást előállítani, amelynek fénye lényegesen különbözne a természetes fénytől. Valószínűleg ez is magyarázza azt, hogy az 1959-60 időre kialakult a tudománytörténet legszorosabb versenye, amelynek célja egy különleges fényforrás, a lézer kifejlesztése volt. Ezt a versenyt „célfotóval” Theodore Maiman nyerte meg, aki 1960. május 16-án regisztrálta az első olyan mérési adatokat, amelyek lézerműködésről tanúskodtak. Azt, hogy milyen intenzív volt a lézerek kifejlesztésért folyó verseny, talán a legjobban az mutatja, hogy még ugyanabban az évben sikerül négy további munkacsoportnak (Schawlownak és Wiedernek egymástól – és persze Maimantól – függetlenül rubinban, Sorokinnak uránnal adalékolt CaF kristályban, Javannak He-Ne gázkeverékben) lézerműködést demonstrálnia.

A lézerfizika úttörői azzal tisztában voltak, hogy a lézer több szempontból jobb lesz minden addig ismert fényforrásnál, de azzal aligha lehettek tisztában, hogy milyen tudományos-technikai forradalmat indítanak el. Napjainkra a lézerek az életnek szinte minden területén megjelentek, a vonalkód leolvasótól, az orvosi műtőn át a gravitációs hullám detektálásig, és olyan alkalmazások épülnek rájuk, pl. nagysebességű optikai adatátvitel, amelyek nélkül ma már a hétköznapjaink is elképzelhetetlenek.

Bármilyen lélegzetelállító eredményekhez vezetett is a lézerek forradalma, ez még messze nem az út vége. Ebből indultak ki Európa vezető lézerfizikusai, köztük a Nobel-díjas Gerard Mourou, amikor 2005-ben elkészítették az ELI tudományos megalapozására szolgáló tanulmányukat. A javaslat nem titkolt célja egy tudományos nagyberendezés létrehozása volt, amely évtizedekre irány szab a lézerfizika fejlődésének. A tudósok álma időközben valóra vált, hiszen időközben megépült az ELI, amelynek egyik helyszíne az ELI-ALPS impozáns épülete Szegeden.

Ha valahol, akkor az ELI-ALPS-nál okunk van megünnepelni a lézerek felfedezésének 60-ik évfordulóját. Ehhez méltó keretnek képzeltük a látogató központ megnyitását 2020. május 16-án. Sajnos azonban a körülmények megakadályoztak bennünket abban, hogy a megnyitót vendégeink társaságában ünnepeljük, így az esemény helyett a ma szokásos „karantén megoldások” szellemében egy rövid filmet készítettünk, amelyben a látogatók nevében fiatalok járják be a helyszíneket. Természetesen az igazi megnyitó nem maradhat el, reméljük hamarosan módunkban lesz megtartani, és bízunk abban, hogy amint az élet normalizálódik látogatóink nagy számban érkeznek majd, hogy bepillantsanak a kutatás kulisszatitkaiba, vagy éppen (fény)hárfaművésszé, vagy (fény)sakkmesterré képezzék ki magukat.