1953-ban ezen  a napon, november 25-én vívta a magyar labdarúgó válogatott azt az emlékezetes mérkőzést Anglia ellen, melynek 6:3 arányú magyar győzelem lett az eredménye. Azért is volt ez nagy siker, mert Anglia hazai pályán európai csapat ellen akkor már 90 éve veretlen volt.

A mérkőzés azonban igen nehezen jött létre: Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitánya ugyanis engedély nélkül, már az olimpián lekötötte a meccset. Ezt a párt első embere, Rákosi Mátyás nehezményezte, s kétséges volt, hogy az ország vezetése engedélyt ad-e a kiutazásra egy esetleges kudarc miatt. Végül a korábbi jó szereplés és az Aranycsapat képviselte propaganda mégis utat nyitott, hiszen a mérkőzést nem csak a két országban figyelték, hanem egész Európa és az akkori futballvilág érdeklődve várta. Az angolok az „évszázad mérkőzésének” hirdették ezt a találkozót, ahol két világ, két futballnagyhatalom csap össze. A magyar csapat felkészülése rendkívül precízen zajlott, s olyannyira fontosnak érezték ezt a mérkőzést, hogy a Wembley Stadion paramétereit átmodellezték a Vasas pályára, hogy a játékosok még jobban szokják a kinti körülményeket.

Az összecsapás előtt pár nappal érkezett meg a csapat a szigetországba. A taktika az ellenfél lerohanása volt. Fontos szerepet kapott a csatársor folyamatos helyváltoztatása, ami segíthetett az ellenfél hátvédsorának szétzilálásában. Az angolok talán le is kezelték a magyar csapatot, a mérkőzés előtt be sem melegítettek intenzíven. Több mint százezer ember várta a helyszínen a mérkőzés kezdetét.

Bozsik labdaszerzéséből már az első percben elindította Hidegkutit, majd egy szóló után  megszületett az első magyar gól. Az akció annyira váratlan volt, hogy a kapusnak mozdulni sem volt ideje. Alig negyedóra múlva az angolok válaszoltak. Mortensen indította Sewellt, aki a bal alsó sarokba lőtt. A huszadik percnél járt a mérkőzés, amikor a bal oldalon Czibor száguldott fel. Beadása Puskást találta meg, aki Hidegkutinak adta tovább, aki ezzel a második gólját jegyezte ezután. A harmadik magyar gólt gyakran nevezik az „évszázad góljának”. Látványosan hozta fel a magyar csapat a labdát, Czibor laposan begurította az akció végén Puskásnak aki elfektette a becsúszó Wrightot, az ellenfél csapatkapitányát, a világ egyik legjobb hátvédjét, majd védhetetlenül bombázott a rövid felső sarokba (1–3). Bozsik huszonöt méterről szabadrúgást végezhetett el, amibe félúton Puskás beletette a lábát és az bepattogott az ellenkező kapufához (1–4). Az első félidőben még Mortensen révén szépített az angol válogatott (2–4).

A második félidőben, az 50. percben Puskás szedett össze egy felszabadító rúgást, Bozsik elé passzolt, aki a tizenhatoson kívülről a kapu jobb oldalán a léc alá lőtte a labdát (2–5). Három perccel később Puskás Hidegkutit hozta helyzetbe, aki góljával mesterhármast állított be (2–6). A végeredményt Ramsey állította be büntetőből (3–6).

Az angol válogatott fél évvel később revansot szeretett volna venni, és visszavágót szerveztek Budapesten. Sebes Gusztáv a magyar válogatott vb-felkészülésébe építette a találkozót. A mérkőzés hatalmas érdeklődést kapott, a magyar közönség várta, hogy hazai pályán is láthassa azt a diadalt, amit előtte csak rádióban hallott vagy újságban olvasott. Az angolokon is nagy nyomás volt, és ehhez mérten elszántan készültek a visszavágásra. Felforgatott, ám még így is erős angol válogatottal érkeztek Magyarországra. Az angolok biztosak voltak abban, hogy a magyar csapat nem fog még egyszer olyan szintű játékot nyújtani, mint az angliai mérkőzésen, a magyar csapat azonban talán még nagyobb fölényben játszott, és megérdemelten ütötte ki ellenfelét. „Az angolok egy hétre jöttek és 7-1-re mentek!” A sporttörténeti győzelem emlékére és az Aranycsapat tiszteletére 1993-ban, a mérkőzés 40. évfordulóján a Magyar Labdarúgó Szövetség november 25-ét a magyar labdarúgás napjává nyilvánította.