A Memoriterek záró részét Országh Ferenc “Country” tollából az alábbiakban olvashatjátok, mely a Gőzerő zenekar elődjéről, a HuzaVona nevű formációról idéz fel pár emléket. Fogadjátok és olvassátok sok szeretettel!  (Amennyiben van bárkinek megosztanivalója a Rock Klubbal kapcsolatban, úgy azt a rockklub.1980@gmail.com-ra várjuk sok szeretettel!)

 

…azután ’79 tavaszán Zsolt meghívott a “Huza Vona”-ba , amire az akkori lébecolásom miatt (is) természetesen azonnal igent mondtam. A házasságom is nagyon széthulló félben volt már – a Lacikával közös próbálkozásaink is befulladtak.  A meghívás és a zenekar “dupla” funkciója miatt így természetesen vissza kerültem a táncegyütteshez is.  Kicsit féltem azok után ahogyan ’76-ban távoztam. De ez a félelmem gyorsan szerte foszlott, amikor láttam, hogy a táncosok örülnek nekem, és “Berci” is mosolyog a bajusza alatt és villogtatja hatalmas fogait, miközben a fejét rázva tapsolt és dobogott. 

                 

Ekkor persze nem gondoltam rá hogy ez a belépés valójában már egyúttal a szakítás előszobája is. Mert jó volt a zenekarral. “Bálnát” szerettem a legjobban , a többiekre – szégyen , nem – nem is nagyon emlékszem. Koncerteztünk szerte a megyében és azon kívül is. Az igazat megvallva helyszínek közül már nem sokra emlékszem. Egy maradt meg bennem – de az nagyon.

 

Az Újszegedi Szabadtérin léptünk (volna) fel Hobóék előtt.  Hobó elég durva módon hajtott el bennünket. Bunkó volt és rettentően arrogáns.  A táncegyüttes Ságvári telepen tartotta a próbáit – próbák után pedig irány a belváros.  

 

Szóval ment a dolog. A bajok nem a zenekarral kezdődtek – ám azt észre kellett volna vennem, hogy ha nem is szándékosan, de kezdenek egymás ellen kijátszani bennünket. 

 

Akkor már – főként ’76 -os távozásom okán – Zsolt hegedült és én a háta mögött – de egyre többször hangzott el B. szájából, hogy inkább én álljak elől… És ez azt hiszem kezdte dühíteni.  Láttam a sértődöttséget, de közben  – gyarló az ember – hízelgett is a dolog.  Egyébként is nehezen viselem a “második” sort. 

 

Az utolsó előtti döfést egy Gyimesi huszárverbunk adta meg.

 

Ugyanis képtelen voltam  eljátszani, ahogyan az le volt kottázva, Zsolt viszont hangról hangra bevágta. A probléma mindössze annyi volt, hogy arra pedig úgy, abban a formában, egyszerűen nem lehetett táncolni.  (Dijonban léptünk fel egy fesztiválon ’80 őszén.  Az egyik szám többek között egy Gyimesi koreográfia volt. A koreográfus már a haját tépte, mert látta, hogy „az a bizonyos” verbunk az istennek se jön össze.  Zsolt vérig sértve kifakadt – közölte, hogy akkor ő kiszáll. Én nem tudtam másik dallamot, ezért a koreográfussal és feleségével elvonultunk egy üres szobába, ahol is “kagylóból” – röpke idő alatt megtanultam egy új verziót.  Csodák csodájára ez már hibátlan összhangot teremtett zene és tánc között.)

 

A szakítás egyik oka – meggyőződésem szerint. A másikról csak azért nem szeretek beszélni mert ahhoz még valakit be kellene vonnom a történetbe. Maradjunk annyiban, hogy nő!

’81 január.                                                                                                                                                   

A Szegedben ittunk táncpróba után. Tízen – tizenketten… a szokásos társaság.  Felálltam, levettem a szemüvegem, megtöröltem a fehér abroszban. Többet ittam már a kelleténél én is mint a többiek. Általában keveset beszéltem de akkor belekezdtem valami tekervényes ünnepélyes monológba.   Hangosabb voltam a kelleténél, így még a szemközti bokszban is elhallgattak egy pillanatra. Bejelentettem valamit ami akkor elég fontosnak tűnt. Nekem. Némi csönd következett majd asztalcsapkodás , hátbaveregetés. Berci ölelget, szurkol:           

– Erre iszunk , Country!                                                                                                                             

Velem szemben Zsolt. Sötét a tekintete de nem reagál csak bólogat és elgondolkodva rágja a szotyit. Aztán amikor látja, hogy a többiek várják, hogy mondjon valamit, csak széttárja a karját és nevet. Nevet és a fejét rázza :                                                                                                 

– Sömmi baj gyerökök, sömmi baj! Ez van, nyugi van!                   


Nem néztünk egymásra. Zsolt elköszönt és otthagyta a társaságot. Megjegyzések kísérték, de nem figyelt rá.  Egy hét múlva közölte egy Huza-Vona próbán, hogy a jövőben nem számít a munkámra. Összeférhetetlenségről beszélt, de nem nézett rám csak tett – vett a hangszerek körül.                     

– A szombati bulit persze még lejátsszuk…                                                                                           

 

Hat évig nem beszéltünk, nem találkoztunk…”