Kedves Mindenki!

Az első memoriter után, itt is van a második rész, mely Országh Ferenc (azaz “Country”) tollából született, s amely az akkori hétköznapokba igyekszik egy kisebbfajta bepillantást nyerni olvasói számára. A “40 éves a Rock Klub” programsorozat, heti szinten frissülő blogjának újabb darabkája az alábbiakban olvasható:

(Itt ragadnánk meg a szót arra, hogy felhívjuk mindenki figyelmét, hogy amennyiben van bármilyen Rock Klubos anyaga valakinek, akkor azt a rockklub.1980@gmail.com e-mail címre várjuk sok szeretettel).

ORSZÁGH FERENC TOLLÁBÓL:

Összedobtuk a vörösborra, kólára, velőspalacsintára valót /1 adag velőspalacsinta 13Ft!!!/. Összetoltunk a teraszon két-három asztalt és indult a pezsgés – belenyúlva mélyen az édes langyos szegedi éjszakába… Utolsók között távoztunk, kedvenc pincérünk, Ferike szelíd unszolására.

– Mi van, zsiványok? – így fogadott bennünket, de szemmel láthatóan nem bánta, hogy megérkeztünk. 

Ha éppen fogytán volt a “suska” a velőspalacsinta elmaradt. Nagy tál franciasaláta “játszott” elegendő kenyérrel és sok kanállal.   

 

Rendelés! Két változatban (ha valaki ráismer a főszereplőre az nem a véletlen műve!):

Első változat:                                                                                                                                             

– Figyusztok!?  Mondom: borhegyek? kólahegyek? palacsintahegyek…? Oké? Ferikém! Légyszi’ ! 

…és érkeztek a hegyek .

Nos ez a változat – többnyire – az est végén a következő két rövid mondattal zárult:

– Bocs, gyerökök! Egy kanyim sincs!     

Második változat:

– Ferikém!  Egy nagy pohár paradicsomlevet légyszi’! Kóstoljátok meg! – és vigyorgott és bólogatott hozzá – K..va jó!                                                                 

Ilyenkor persze tudtuk mindannyian, suska állt a házhoz. /Hogy honnét, az mindig rejtély maradt/.

 És persze úri módon ki is fizette az isteni nedűt…                                                             

 – Köszi Ferikém! Nem kérek vissza…. – ez a borravalónak szólt. 

Ebben az egészben az volt a legszebb és a leginkább jellemző a csapatra, hogy ezért nem volt harag csak fejcsóválós nevetgélés.

Az egyik egyes típusú rendelést követően történt – szégyen ide szégyen oda – nem tudtuk rendezni a számlát. Ferike jött, várt, elment…  Ferike megint jött, várt, tanácstalan sunnyogás, elment. Nekem volt karórám, drága Mamika okán ismertük is egymást – hogy súlya legyen az ügynek Ferike elfogadta tőlem. Másnap természetesen rendeztük a számlát én pedig visszacsatoltam a tárgyat .                                – Művészek…! – csóválta a fejét és nevetett. Még akkor is nevetett ha mérges volt, bár az arca olykor-olykor színt váltott.Ismerte a helybéli brancsokat. Könnyű volt ismerni. East, Nagy Bandó, Boncz Géza, színészek, táncosok – meg efféle gyönyörű emberek azokban az “átkos” nyarakban .
Azután hosszú időre bezárt A Szeged! A művészek is elmentek sorra. /Sajnos, van aki  végleg/.                     Ma már egészen mások járnak az azóta újra megnyitott “Fészekbe”.

Jártam ott. Szép és a vendégek is – de mégis valahogy egészen más…  Hogy ez szimpla nosztalgia lenne? Nem hiszem.  Hallgass bele egy csevejbe az asztalod mellől! Ha épp le vannak téve az “okosok” az asztalra.”