Az első világháborúban kifejlesztett harckocsit a két világháború között átvette a világ minden nagyobb hadserege. A gyalogság által az új fegyverre a harctéren adható válaszok kifejlesztése a legkülönbözőbb irányokat vette, a Szovjetunió pedig egy egészen bizarr fegyverrel is előrukkolt.

Az első világháború által előidézett számtalan haditechnikai újítás közül talán a harckocsinak volt a legnagyobb közvetlen hatása a csatatéren. Habár e fegyvereket csak korlátozott számban alkalmazták és e bevetések is inkább a konfliktus vége felé történtek, a hadviselő felek egyikében sem maradt kétség afelől, hogy a jövő háborúiban rendkívül fontos szerepe lesz a tankoknak. A két világháború közötti időszakban a fejlett iparral rendelkező országok mind igyekeztek továbbfejleszteni az eredeti konstrukciókat. Az újabb modellek egyre vastagabb páncélzattal, egyre nagyobb tűzerejű fegyverzettel és egyre jobb felfüggesztéssel kerültek sorozatgyártásra.

Más országokhoz hasonlóan a Szovjetunió is nagy mértékben a harckocsik használatára építette doktrínáját, azonban a Vörös Hadseregnél is tisztában voltak azzal, hogy a gyalogságnak is szüksége van eszközökre a harctéren az ellenséges páncélosok ellen. A legfeljebb a motortérre dobva vagy a lánctalp elé helyezve kártékony, és kizárólag nagyon közelről alkalmazható kézigránátok mellett szükség volt egy megbízhatóbb fegyverre is. A legtöbb országban a választás az úgynevezett páncéltörő puskára esett.

Az első páncéltörő puskákat még a Német Birodalom fejlesztette ki az első világháború végére a brit és francia harckocsik ellen, a koncepció pedig számos országban elterjedt a háború után, köztük Lengyelországban is, a Szovjetunióban azonban nem folyt ilyen irányú fegyverfejlesztés. A Harmadik Birodalommal összehangolt 1939-es Lengyelország elleni támadás során a Vörös Hadsereg zsákmányolt több wz. 35 jelű lengyel páncéltörő puskát, amelyek alapján saját fejlesztésbe kezdtek. Saját fegyvereik csupán 1941-re lettek harckészek, az egylövetű PTRD–41 és a félautomata PTRSz–41 páncéltörő puskák formájában.

Szovjet katonák egy PTRSz–41 félautomata páncéltörő puskával a második világháborúban (kép forrása: Reddit)

Szovjet katonák egy PTRSz–41 félautomata páncéltörő puskával a második világháborúban (kép forrása: Reddit)

Az azonos, 14,5×114 milliméteres lőszert használó fegyverek már bevezetésükkor mutatták, hogy a páncéltörő puska mint eszköz kezd idejétmúlttá válni: a szovjet puskák 100 méteren belül voltak csupán képesek 40 milliméternyi páncélzat átütésére, amely az 1941 júniusában a Szovjetuniót lerohanó német harckocsik ellen még éppen elégséges volt. Tovább csökkentette azonban a fegyverek hatékonyságát, hogy nagyok és nehezek voltak (a PTRD több mint 20, a PTRSz körülbelül 17,5 kilogramm tömegű volt), kevés jutott belőlük a frontra, és a nagy kaliberű lőszerből sem voltak jól ellátva a csapatok. Volt azonban a Vörös Hadseregnek egy alternatívája.

A Vörös Hadseregnél 1924-től alkalmaztak hivatalosan kutyákat, számos szerepkörben – ezek közé tartozott a mentés és keresés, üzenetek, élelmiszer, lőszer és orvosi eszközök célba juttatása, az aknakeresés, de még a sebesültek mozgatása is az eb által húzott szán segítségével. Felmerült a kutyák használata a nehezen elérhető célpontok elpusztítására is, és a Vörös Hadsereg 12 regionális kutyakiképző központjából háromban is foglalkoztak ezzel az 1930-as évektől.

PTRD–41 páncéltörő puskát használó szovjet csapatok a kurszki csatában, 1943. (kép forrása: wio.ru)

PTRD–41 páncéltörő puskát használó szovjet csapatok a kurszki csatában, 1943. (kép forrása: wio.ru)

Az ellenséges harckocsik alá juttatott robbanóeszköz mellett szólt, hogy a harckocsik többségének alul igen vékony volt a páncélzata, így ebből az irányból nagy eséllyel voltak elpusztíthatók, vagy legalábbis működésképtelenné tehetők. Az eredeti szovjet koncepció az volt, hogy az erre kiképzett kutyák az ellenséges harckocsi alá futnak a rájuk erősített – időzítővel vagy távirányítós detonátorral ellátott – robbanószerkezettel, amelyet aztán ott leoldanak magukról, és visszatérnek kezelőikhez.

E tervek már a kezdeti kiképzések alatt kivitelezhetetlennek bizonyultak. Miután egy hat hónapon át tanított kutyacsoport sem volt képes megbirkózni a feladattal, egyszerűsítettek az eljáráson: a kutyára erősített robbanószerkezetet átalakították. Egy körülbelül 10-12 kilogramm tömegű, egyszer élesíthető aknát erősítettek egy hám segítségével a kutyára, a hám tetejéből pedig egy körülbelül 20 centiméter hosszú fa rúd állt ki, amely megfelelően hátranyomva (azaz amikor a kutya bemászott a páncélos alá) működésbe hozta az aknát. Ennek súlyos hátránya volt természetesen a kiképzett állat elvesztése, azonban a Vörös Hadsereg 1935-től hivatalosan is rendszeresítette a „tankelhárító kutyákat”.

Egy szovjet katonai kutyakiképző központ növendékei és kiképzői 1931-ben (kép forrása: Wikimedia Commons)

Egy szovjet katonai kutyakiképző központ növendékei és kiképzői 1931-ben (kép forrása: Wikimedia Commons)

A kiképzés során – hogy takarékoskodjanak a lőszerrel és az üzemanyaggal – egy helyben lévő harckocsikat alkalmaztak, amelyeknek nem járt a motorja, és nem adtak le lövést. Ezek alá ennivalót helyeztek el a kutyáknak, amelyek a klasszikus pavlovi reflex kialakulásának köszönhetően az élelemmel azonosították a páncélosokat.

A „tankelhárító kutyák” hátrányai hamar megmutatkoztak, amikor 1941 nyarán először megkísérelték alkalmazni őket a német harckocsik ellen. Az első kutyás egység 30 kutyával és 40 kezelővel érkezett a frontra, hatékonyságuk pedig igen alacsony fokúnak bizonyult. A legtöbb kutya már csak a csatazaj miatt képtelen volt feladata végrehajtására – sokuk azonnal visszafutott kezelőihez, mások ugyan megközelítették az ellenséget, azonban a mozgó harckocsik alá nem mertek bemászni, megint másokat pedig az ellenséges tűz riasztotta vissza, vagy egyszerűen lelőtték őket.

Az elérhető adatok szerint mindössze négy kutyának sikerült az ellenséges páncélosok közelében működésbe hoznia a rá erősített aknát, azt azonban nem tudni, mennyi kárt okoztak. Hat kutya hozta működésbe visszatérése során a robbanószerkezetet, és okozott veszteségeket a szovjet csapatoknak, hármat pedig lelőttek és elszállítottak a németek, akik számára hatalmas propagandalehetőség volt gyávának beállítani a szovjeteket, akik maguk helyett kutyákat küldenek harcba. Mindazonáltal a lelőtt ebeken talált szerkezetek megvizsgálása után a német katonáknak parancsba adták, hogy a harctéren megpillantott bármiféle kutyát azonnal lőjenek le.

Szovjet katonák tankelhárító kutyákat vezetnek Moszkvánál, 1941. A kutyák hátán megfigyelhető az aknát működésbe hozó rúd. (kép forrása: Reddit)

Szovjet katonák tankelhárító kutyákat vezetnek Moszkvánál, 1941. A kutyák hátán megfigyelhető az aknát működésbe hozó rúd. (kép forrása: Reddit)

Csupán később derült fény egy újabb hiányosságra a szovjet kutyák kiképzésében: mivel a Vörös Hadsereg saját, dízelmotoros páncélosait használta az ebek betanítására, a teljesen más szagot árasztó, benzinmotoros német tankokat még annál is kevésbé gondolhatták élelemforrásnak.

Az eleinte felemás sikerek ellenére a hivatalos szovjet történetírás fenntartotta, hogy a háború során mintegy 300 német harckocsit semmisítettek meg kutyákkal. Orosz történészek ezt napjainkban kétségbe vonják, néhány dokumentált eset azonban valódinak tűnik. A leírások szerint az ukrajnai Hluhivnál (Gluhov) zajló harcokban öt, a sztálingrádi repülőtérért folyó küzdelemben 13, a kurszki csatában pedig 12 német harckocsit semmisítettek meg vagy tettek üzemképtelenné az aknákkal felszerelt kutyák.

Habár használatuk a Vörös Hadseregben 1942 után csökkent, az elérhető adatok szerint a szovjet, illetve orosz hadseregben egészen 1996 júniusáig folytatódott a kutyák ilyen célú kiképzése. Más országoknál is találni példákat hasonló célokra elindult kutyakiképző programokra, ezek azonban hamar leállításra kerültek, mivel a tapasztalatok a szovjetekéhez hasonlók voltak.

1943-ban az Egyesült Államokban merült fel, hogy nehezen elpusztítható célok (például bunkerek) ellen kutyákat alkalmazzanak, azonban nem találtak biztos módszert arra, hogy a kutyák a helyükön maradjanak, és ne térjenek vissza az időzített vagy távirányítású robbanószerkezetekkel. A japán hadseregben a Németországtól katonai célokra kapott német juhászkutyák mögé erősítettek robbanóanyaggal megrakott szánokat, ezeket azonban nemigen tudták eredményesen alkalmazni.

Az 1940-es évek végén a Viet Minh csapatai alkalmaztak bombákkal felszerelt kutyákat a franciák ellen, illetve 2005-ből ismert egy példa arra, hogy Irakban a koalíciós csapatok ellen próbáltak meg egy kutyát bevetni a felkelők. Az állat veszteségek okozása nélkül robbant fel. Gyakoribb példa volt ebben a konfliktusban a szamarak használata – a málhás állat nem csupán jobban hozzá van szokva a teherhez, de kevésbé feltűnő is egyben.

Az amerikai haditengerészet különleges műveleti egységéhez, a SEAL-hez tartozó, speciálisan képzett belga malinois juhászkutya napjainkban. Megfigyelhető a kevlarmellényére erősített kamera és rádióberendezés. (kép forrása: Gizmodo)

Az amerikai haditengerészet különleges műveleti egységéhez, a SEAL-hez tartozó, speciálisan képzett belga malinois juhászkutya napjainkban. Megfigyelhető a kevlarmellényére erősített kamera és rádióberendezés. (kép forrása: Gizmodo)

Összességében a szovjet példától eltekintve sehol a világon nem alkalmaztak jelentős számban kutyákat robbanóeszközök célba juttatására, ahol pedig elkezdtek a kérdéssel foglalkozni, hamar felhagytak a kísérletezéssel. Az ebek katonai alkalmazásának fő területei napjainkban az őrzés és védelem, az aknák és más rejtett fegyverek kiszimatolása, valamint az eltűnt személyek keresése.

(Forrás: https://mult-kor.hu)