1995-ben ezen a napon mutatták be az amerikai mozik az Egy kosaras naplója című filmet.

Jim Caroll tizenéves kölyök volt, amikor az iskola és az ígéretes kosárlabdázó pályafutás helyett az utcai életet, a drogokat és a bűnözés világát választotta. Miközben életének egyik felében a személyes poklokat járta sorra, idejének másik felében verseket írt és a naplóján dolgozott, melyben megörökítette a vele történt dolgokat, new york-i kalandjait. Már korán felfigyeltek rá és fiatalon az amerikai költők legnagyobbjai közé emelkedhetett, napjait a beatirodalom királyai között töltötte, akik nagyra becsülték munkáit. Ilyen légkörből nőtte ki magát az amerikai irodalom kultikus költőjévé és nem mellesleg az amerikai punkzene ikonikus alakjává. Mindehhez hozzájárult hányattatott fiatalkora, melyet az Egy kosaras naplója című memoárjában örökített meg.

A könyvet Scott Kalvert tragikus sorsú rendező opciózta le és így az Egy kosaras naplója lett az első nagyjátékfilmje. A projekthez sikerült sztárokat megnyernie: a főszerepet a korszak egyik legtehetségesebb feltörekvő színésze Leonardo DiCaprio alakította, de a mellékszerepekben is olyan nevek tűntek fel, mint Lorraine Bracco, Juliette Lewis vagy Mark Wahlberg.

A film története nagyjából hűen követi Jim Caroll naplójának azt a részét, mely 16 és 17 éves kora között játszódik. Jim a középiskolai kosárcsapat sztárja, aki állandóan írogat valamit egy jegyzetfüzetbe. Alapjában véve a verseken kívül remekül illik a new york-i utcagyerekek soraiba, akik kábítószerekkel kísérleteznek, folyton újat húznak a törvénnyel, verekszenek és az életüket az utcákon élik le. Egy ideig ez a kettős élet működni látszik, de aztán az egyre keményebb drogok elsodorják Jim-et és a hajdan ígéretes fiúból drogfüggő hajléktalan lesz. A film pokoljárásának és megtérésének története.

Maga a film története nem hordoz magában sok újat, ezernyi ilyet láthattunk már filmvásznon, viszont a mozgóképes reprezentálás és a színészi játék rengeteget emel a színvonalon. A filmet Jim Caroll bandájának zenéje kíséri, valamint erősen látszik rajta, hogy a rendező a videoklipes világból érkezett; hajlamos a sűrűn alkalmazott lassított felvételekre, a szokatlan kameraállásokra, a színek váltakoztatására, de meg kell hagyni, hogy volt érzéke a drámához. Ezt főleg DiCaprionak sikerült jól átadnia, aki fiatal kora ellenére zseniális érzékkel alakította Jim Carollt, akivel a film előtt folyamatosan mászkált mindenféle felolvasóestekre és egyéb rendezvényekre. Az ő színészi játéka a film legnagyobb erénye, de a többi szereplő is kitesz magáért. A mozi furcsa, néhol dokumentumfilmszerű képei nyomasztóak és reménytelenek sok esetben, de el is irányítják a nézőt a végső megváltódás irányába is.

Nem az a fajta film, amit bármikor szívesen megnéz az ember, olyan alkotás, ami rossz szájízt hagy maga után és bizonyos lelki nyomottságot, amiből csak napok után tud az ember feleszmélni.